RAGUZAI EMLÉKBESZÉD MÁTYÁS KIRÁLY FELETT. (Első közlemény.) 1358 febr. 18-án kötötték a zárai békét, 1381-ben szabályozták a magyar-dalmát jogviszonyt. Raguza fölszabadult Velencze uralma alól és magyar fenhatóság alá került. Raguza nemcsak a törvény betűi szerint, de szellemben, lélekben is Magyarországhoz tartozott. Nem is érezte magát meghódított tartománynak, de történelmi öntudatába ment át a magyar korona iránti hódolat. Thallóczy Magyarország és Raguza cz. bevezető értekezésében, mely megnyítja Gelcich József forrásművét, melynek czíme Raguza és Magyarország összeköttetéseinek oklevéltára (Budapest, 1887), tömör formában tekinti át Magyarország és Dalmáczia közjogi viszonyának forrásait és kimutatja a történeti öntudat eleven uralmát közel 150 éven át. Az az 500 aranyforint, melyet Raguza Mátyásnak küld a fenhatóság elismerésének jeléül és melyet Mátyás maga nyugtáz, azok az ünnepek, melyeket a király tiszteletére rendeznek, az a harmincz gálya, melynek kiállítására kötelezték magukat: külső jelei voltak a benső összeköttetésnek. A raguzaiak hiven kitartottak a magyar király mellett. Mint közvetlenül érdekeltek, a török növekedő hatalmáról legelőbb szereztek tájékozódást és sűrű levelezésben álltak a magyar királyi udvarral. Hatalmas szomszédjaik, a szerb király és a bosnyák despota ellen a magyar királyhoz mindig úgy fordultak, mint civitatis unicus et naturalis dominushoz. Hunyadi küzdelmét mély rokonszenvvel kisérik. Örülnek diadalán, búsulnak vereségén. Örömmel üdvözlik V. Lászlót; ajándékot küldenek neki. A bécsujhelyi tárgyalásra, hol a török elleni általános háborúról tanácskoznak, követeket küldenek. Hunyadi János kormányzónak a török hadjáratra 2000 aranyat ajánlnak föl. 1448 decz. 4-én Raguza városa örömét fejezi ki Hunyadi Jánosnak a rigómezei csata után való megmenekülése felett. Mátyás megválasztása után 1458 márcz. 8-án feliratot intéznek az ifjú királyhoz, melyben a többek közt így nyilatkoznak : »O felix et memoranda dies Christianorum probe desperatas res in pristinam dignitatem libertatemque revocatura, et iuxta propheticum verbum in camo et freno hoscium maxillares constrictura.< Midőn Ulászló 1490 okt. 1-én tudatja Raguzával királylyá történt megválasztatását és megkoronáztatását, mentegetőzik azért a mulasztásért, hogy a koronázásra a raguzaiakat nem hivták meg. Az út nehézségeit és veszélyeit hozza föl. Tehát Raguzának jogczime volt a magyar nemzet koronázó ünnepén részt venni. Raguza 1490 nov. 9-én válaszol. Jellemző e feliratnak következő nyilatkozata : >> Nos nihil magis optasse, nihil magis optare, quam ut debito fidei devocionisque nostrae satisfaciamus.<«< Tehát köteles hódolat és köteles tiszteletről szól e felirat, mely a renaissance-stil szellemében kivánja, hogy »Nestoris annos et Castoris ipse trophea et superes Quinti felicia dona Metelli.< Ime történeti háttere annak a fényes ünnepélynek, melyet Mátyás halála után az ő emlékére szentelt Raguza városa. Ez ünnepet a városi közgyülés 1490 ápr. 29-én határozta el. Érdekesnek tartom a határozatot a Gelcich-féle Diplomatarium alapján ideigtatni: 29. Aprilis. De celebrando exequias maiestati regis Matthiae domini nostri. Per omnes contra 2. De celebrando dictas exequias die Martis proxime futura cum expensa consueta. Peromnes. Tehát önként, két szavazat hiján egyhangúan határozták el az ünnepet és összes szavazatokkal szavazták meg az ünnep költségeit. Az ünnep napját a következő kedd napra tűzték ki. Minthogy 1490-ben ápr. 29-ike csütörtök napra esett, az ünnep május 4-én volt. E jelentéktelennek látszó részletet azért állapítám meg teljes bizonyossággal, mert az az emlékbeszéd, melyet e napon Cervinus raguzai költő tartott, a mely beszéd a vaticani 2939. sz. codex 66-81. lapjain olvasható és innét másoltattam le és mutatom be hű fordításban, már Ulászlót, mint a közvélemény által esdve várt királyt üdvözli, mi a derék dr. Rácski Ferenczet Cervinusról írott czikkében arra a téves állításra vezette, mintha Cervinus e beszédet szept. 18-ika, Ulászló megkoronáztatása után tartotta volna. A beszéd kifejezetten így nyilatkozik: »mi sem leszünk (t. i. a nagy király halála után) e földön ennyi nagy erénytől megfosztva, ha ugyan Ulászló, kiben nem hiányzik semmi a királyi, semmi a császári méltóságból, lesz az ő valódi és törvényes utódja. A szónok így csak a koronázás előtt szólhatott. Cervinus beszédére figyelmemet Fraknói Hunyadi Mátyás király (Budapest, 1890) cz. jeles munkájának következő helye hivta föl: A legrégibb emlék, melyben azt (a születésnapot) megjelölve találjuk, a halála után Raguza városában tartott emlékbeszéd.« Ez emlék beszéd Fraknói szerint megtalálható Raguza város levéltárában. Úgyde Rácski tanulmánya, mely a Starine 1872. évi folyamában a Délszláv tudományos és művészeti Akadémia kiadásában jelent meg, Appendini Ferencznek Noticie istorico-critiche sulle antichità, storia e letteratura di Ragusa II. 129. lapon fölvetett eme kérdésére »miért, mikor és ki által jutottak Cervinus latin munkái a vaticani könyvtár 1678. és 2939. sz. kodexeibe, azzal felel meg, hogy raguzai Gradič István könyvtáros útján († 1683.) kerülhettek oda. Cervinus e beszédének kivonatát megtaláltam Margalics Horvát történeti repertoriuma II. 237. és köv. lapjain (1902). Siettem a beszédhez hozzájutni, mert a kivonatból itélve érdekesebbnek tartám a Garzoni-féle beszédnél, melyet volt szerencsém a Tud. Akadémiában szintén fordításban bemutatni. Egyik horvátul tudó tanítványom, Andrássy József úr, hálára kötelezett azzal, hogy Rácski értekezését lefordította. Ez értekezés az egyetlen forrás, melyből a Cervinus életére behatóbb részletességgel megismerkedhettem. Lexikonok, encyclopediák hallgatnak Cervinusról. Pedig igen érdekes alak és magyarországi összeköttetései révén figyelmet érdemel; emlékbeszéde pedig élénk viszhangja annak a meleg, testvéri szeretetnek, melylyel Raguza népe ragaszkodott a magyarhoz. A magyar történetben oly jártasságot mutat Cervinus emlékbeszéde, hogy a történelmi hagyomány megbizható tanujakép szerepelhet. Ezt azon tüzetes összehasonlítás alapján mondhatom, melylyel összevetettem az emlékbeszédben előforduló jellemző részleteket a Ransanus Epitomejával, a Turóczi Editio princepsével és a Bonfini decadjaival. Meglepő találkozásokat találtam különösen Turóczival, de Bonfinival is, kinek alighanem Libellus de Corvinae domus origine cz. művét, melyet Mátyás királynak ajánlott, kéziratban ismerhette. A Mátyáskori történetirás átalakulására érdekes világot vet, ha Turóczi utolsó gondolatát szembeállítjuk Ransanusnak Mátyás királyhoz intézett praefatiója megfelelő helyével. Turóczi így szól: »Sok minden elmondandó volna még e királyról, olyan dolgok, melyeknek nagysága és ujsága nagyobb elevenséget tennének kivánatossá. De mivel hihetetlen nagy tetteinek dicsősége különös irályt és magasabb történeti előadást igényelnek, azokat, miket ugyan e királyról írni kell, az én szerzőimre hagyom, egybe bocsánatot kérve merészségemért, a mely az eddigiek megirására ragadott, azon szerzőkre, kik fenköltebb és méltóbb stilusban adják elő az eseményeket egyenkint, a mint történtek.« Ransanus pedig így szól Mátyáshoz: »a te Beatrixod, ez okos királynő olvasni átadott nekem egy kéziratot, melyben a fejedelmek sora van előadva abban a sorban, a mint következtek Attilától kezdve a te uralmadig«.1 És csakugyan, midőn Turóczi Mátyás háztar 1 Analecta nova, Budapestini 1903, p. 429. Abel irodalmi hagyatékaból az én kiadásomban. tásának kápráztató fényét akarja leirni, mintha csak az adoma szerinti török követ hebegését hallanók. Átadja a szót a renaissanceíróknak. Úgyszólván előttünk teszi le a fegyvert, Livius tanítványai előtt. A mi Cervinusunk is e renaissance-írók szellemében fogta föl Hunyadi János és Mátyás történetét: beszéde felül is emelkedik a sablon dicsbeszédek szinvonalán. Ki e Cervinus? Aelius Lampridius Cervinus, kit Rácski horvát értekezésében Crievicsnek nevez, Raguzában született 1463-ban. Előkelő családból származott. Ugyanis, mikor felsorolja egy költeményében Raguza előkelő családjait, köztük említi föl a Cervinorumque propago-t Magát méltónak itéli, hogy városa követtségbe küldje az északi ég alá, így nevezvén meg Pannoniát, mert nemcsak koszorús költő, de patritius pariter vesterque poeta« mondja honfitársainak. Még érdekesebb az ő nagybátyjának Gyon Sorkočevics magasztalására írt beszéde, melyben a többek közt így nyilatkozik: Ezt a családot a mi városunkban kiváló tagjaiért becsülik, főként Čeonik Pascalért, a mi nagyatyánkért és emez elhúnyt férfiú atyjáért. « E Čeonik követségbe járt, mint Branković György küldötte a török szultánnál, majd Ulászlónál, ki aranylánczczal is kitüntette. Hunyadi János harczaiban részt vett. »Az ellenség sűrű sorai ellen kétszer harczolt, kétszer győzőtt a Jank kormányzó (Szibinyai Jankó) oldalán, kinek vezéri sátrában fejedelmi férfiú gyanánt tisztelték.< Cervinus tehát családja hagyományával örökölte a magyarok iránti hűséget. A Mátyás király felett tartott emlékbeszédben is találunk egy jellemző részletet. Midőn Hunyadi egy vesztett csatából menekülve, sok viszontagság után Drakul vajdához került, kinél magát biztonságban érezé, mert ő helyezte vissza a trónra, ez őt mint gonosz ellenség börtönbe veté. Ez eseményt nemes fölháborodással mondja el a szónok és ezután így folytatja: »Mindazáltal őt a mi polgáraink is, főkép a mi nagyatyánk Ceonicus kérelmére, de egyúttal a magyarok fenyegetésére nagyobbik fiának túsz gyanánt leendő kiszolgáltatása fejében szabadon bocsátá.<< Cervinus Raguzában költői hajlamainak és tudományszomjának kielégítésére alkalmas viszonyok között nő fel. Raguzába a renaissance áramlata két csatornán is bejutott. A szomszéd Italiából, a hol már diadalmaskodott és Konstantinápolyból, honnét a hatalmas török elől menekvő tudósok is menedékhelyet találtak e városban. Cervinusnak alkalma nyilt, hogy a szülőhelyén föléledt latin és görög irodalommal megismerkedjék. Tanulmányait Raguzában kezdi meg és Rómában fejezi be. A nevelése betetőzését a renaissance klasszikus földjén érte el. Már 1476-ban mint 13 éves fiú nagybátyja Zamany István révén, a ki Velencze követe volt Rómában, a római udvarba kerül. Tehát épen úgy, mint a mi Janus Pannoniusunk Ferrarába. Rómában a IV. Jenő pápa által alapított collegiumba vették föl. A renaissance-nak kedvező pápák, V. Miklós, majd az ellen séges indulatú II. Pál után, a kit Janus Pannonius meg is vagdal egy éles epigrammájában, IV. Sixtus (1477-1484) Rómát igyekeztek a tudomány és irodalom központjává tenni. Itt alapítá Julius Pomponius Laetus azt az akadémiát, hol a platonikus bölcseletet hirdették, a klasszikus tanulmányokat nagy lelkesedéssel folytatták és a kiváló tehetségeket jutalmakkal is buzdították. Az ifjú Cervinus is e körbe került. Az ő tudományos kiképeztetésére legnagyobb befolyása volt magának Pomponius Laetusnak. Ezen tudós férfiú a klasszikai tudományok terjesztésére úgy élő szóval, mint tollal rendkívül sokat tett. Mint tanár olyan nagy tiszteletet vívott ki magának, hogy hallgatói már pitymalatkor elmentek udvarába, hogy helyet keresvén korán reggel várakozzanak előadásainak megkezdésére. Cervinus ily tanító által vezettetvén, főként a latin költészet buzgó művelője lesz, mert Pomponius Laetusnak is ez volt legkedveltebb tárgya. A mi szónokunk már mint tanuló szánta reá magát a latin írok mélyebb tanulmányozására. Különösen Plautus vígjátékainak tanulmányozását tűzte ki czélul, melyek épen ekkor kerültek először nyomtatásban napvilágra 1472-ben Velenczében. Cervinus mint 22 éves ifjú magyarázta Plautus vígjátékait a quirinali akadémián, hol a jelenlevő bibornokok és a többi hallgatónak tapsát vívta ki. Ezt ő maga erősíti meg In Plautum super argumento amphitryonis cz. művének (Vat. cod. 2939 fol. CXLIX-CV) előszavában olvasható versben, melynek jellemzők a következő sorai: Puberis aevi in flore et paene investis puer Tehát huszonkét éves voltát maga bizonyítja és ugyane vers utolsó soraiban fölemlíti azon színi előadásokat, melyeket Rhearus bibornok rendeztetett Plautus és Terentius vígjátékaiból. A régi klasszikus drámák fölélesztésének érdeme a Pomponius Laetusé, kinek buzgó segítőtársa volt tanítványa, Cervinus, ki a tanítványi hála melegségével ismeri el a Pomponius érdemét. Ezen színi előadások mellett fölújította Pomponius azt a régi szokást is, hogy az elismert költők az akadémiában babérkoszorúval koszorúztassanak meg. A mely kitüntetés Petrarca életét oly fénynyel ragyogta be 1341-ben, azt a raguzai költő is elérte 1485-ben, huszonkét éves korában. Ezt ő maga erősíti meg egyik beszédében, a melynek czíme De laudibus poetarum. E beszéd olvasható a fent idézett kéziratban. Ugyane kitüntetés emlékére egy hosszabb költeményt is írt, melyből Rácski a Vat. 1678. cod. nyomán nagyobb részletet közöl. E versből tudjuk, hogy a költők koszorúztatása Palilia ünnepén, tehát Róma alapításának emlékünnepén történt. Ez időre esik költőnknek első szerelme is. Egy Flavia nevezetű nőt Irodalomtörténeti Közlemények. XV. 21 |