BUZINKAI GYÖRGY ÉRTESÍTI APAFFI FEJEDELMET 1686 máj. 4. Hogy Isten ő felsége számos esztendőkig virágzó jó egésségben éltetvén Nagyságodat, fejedelmi székit minden ellenségi ellen erősítse, országlását időkrül időkre boldogul terjessze, szívesen kivánjuk! Méltóságos Fejedelem, Kegyelmes Urunk! Szomoruan és valóban megkeseredett szívvel irhatjuk Ngodnak, mint Klmes Urunknak, hogy az Ur Isten az ő felsége bölcs tetszése és akaratja szerint ezt a mi (ekkediglen e számkivetésnek földében a Ngtok Klmes oltalmazó és tápláló szárnyai alatt nyugovó) szegény árva Collegiumunkat valóban meglátogatta, mert ugyanis egyik szomoruságát másik szomorusággal megtetézte, ugyanis ez előtt harmadfél esztendővel boldog emlékezetű atyánkat közzülünk magához hivá és tiszteletes Posaházi urunk egyedül mavadván, 4 Maji délyesti 10 órakor az Istennek ecclesiájának nem kicsiny kárával és szegény árva Collegiumunknak soha eléggé meg nem siratható kissebbedésével hosszas számkivetését megelégelvén, közzülünk ő klmét elvevé. Melyre nézve immár hová és kihez hajtsuk szegény fejeinket nem tudjuk és olyanok vagyunk, mint az ő pásztoroktúl megfosztatott szegény juhok. Mely megnevezett jó atyánknak meghidegedett tetemit Ngod Klmes akaratja nélkül nem akarván eltemetni, várjuk mind eltemettetése, mind penig árva Collegiumunkról Klmes dispositióját. Melyért is hogy Isten maga oltalmazó szárnyai alatt Ngodat és Ngod fejedelmi házát megmarassza, ő felsége előtt könyörgésünkben esedezni el nem mulatjuk. Maradván Ngodnak alázatos szolgái a fejérvári collegiumnak tagjai és Ngod méltatlan alumnusi és azoknak nevével Anno 1686 die 4 Maji a collegiumnak seniora Buzinkai György. Kivül: Illustrissimo ac Celsissimo Principi, Dei gratia Principi Transylvaniae, Michaeli Apaffi, Partium regni Hungariae Domino et Siculorum Comiti, Domino nobis clementissimo. A zárlatán fekete viaszba nyomott pecsét, melynek körirata: Sigillum Illust. Scholae S. Pat.) (Ered. Orsz. Ltárban, az Akadémiától átvett iratok közt.) KÖNYVISMERTETÉS. Histoire des littératures comparées des origines au XXe siècle par Frédéric Loliée. Paris. Librairie Ch. Delagrave. Loliée Frigyes az imént említett művében különösen két dolgot igyekszik bebizonyítani. Az egyik az, hogy a civilisatio egészében véve nem egy kornak az eredménye, hanem annak emeléséhez minden nemzet, még a legismeretlenebb is egyik többel, másik kevesebbel hozzá. járult. A másik pedig az, hogy minden nép ama közös törekvése mellett, mely azt a civilisatio egy mindig szebb és szebb ideálja felé vonzza, mégis megtartja különleges individualitását. Ebbeli nézeteinek kimutatására sorra veszi a keleti népek, a görögök, latinok, francziák, szászok és szlávok irodalmának fejlődését, kezdi a legrégibb időktől és folytatja azt a XX-ik századig, vagyis napjainkig. Loliée a legrégibb népek -médek, egyptomiak és kaldeusok irodalmával kezdi; fejtegeti az Ázsiában már ősidőkben létező első kulturának góczpontjait, hogy átmenjen ezután a görögök legrégibb irodal mára. Ennek fejtegetése után Homérnak, Pindarnak és a görög tragoedia íróinak a többi népek költészetére való hatását mutatja ki. A rómaiak, germánok, skandinávok ősrégi litteraturájának tárgyalására kerül már most a sor. Fejtegeti továbbá szerzőnk a frankok irodalmát és hosszasabban időz a >>Chanson de Roland «-nál, mely höskölteménynyel a >> Chanson de geste<< nagy korszaka kezdődik, és kimutatja, hogy e hőskölteménynek főleg a keresztyén irodalom fejlődésére mily nagy befolyása volt. Loliée áttér ezek után a XIII-ik század irodalmának általános jellemzésére és kimutatja, hogy a német Minnesängereknek és egyáltalában a népies költészetnek mennyire sikerül az egyházi nagyravágyásnak és a feudális visszaélésnek igáját lerázni. Ep annyi szellemességgel és alapossággal tárgyalja szerzőnk a XIV-ik századnak az irodalomban jelentkező demokratikus irányát, mely Francziaországban a trouvères-ek dalainak szatirikus paródiájában, Németországban a Till Eulenspiegel-re vonatkozó mondákban, Angolországban a Plougham Péter és Laboureur Péter >> Visió«-iban, Olaszországban pedig a franczia iratok merész utánzásaiban mutatkozik, mely demokratikus irány mindent, még az annyira félelmes pápaságot is megtámadja. A XV-ik században Európában két ellentétes irány áll egymással szemben az egyházi arisztokratikus és a heves, szenvedélyes népics irány. Az első a zsinatokban nyilvánul, míg a másiknak Huss János a szószólója. Loliée már most áttér a XVI. század irodalmának jellemzésére., ahol kimutatja, hogy arra mily nagy befolyást gyakorolt egyrészt Németországban a könyvnyomtatás föltalálása, másrészt Spanyolországban az inquisitió garázdálkodásai. Szerzőnk már most a XVII. század irodalmának közös vonásait kutatja, mely Olaszországban a >> concettismus <<-ban, Angolországban az »euphuismus«<-ban, Spanyolországban a »culteismus«<-ban, Németországban Hoffmanswaldau és Lohenstein által használt pedáns modorosságban, Francziaországban pedig az unalmas » Précieuse« eiben jelentkezik. A XVIII-ik század jellemzésénél szerzőnk nem feledkezik meg a Németországban elterjedt » Wertherismus«-ról, valamint az Angolországból származott pessimismusról sem. A XIX. század jellemzésénél pedig bő tért enged a romanticizmusnak, valamint az orosz írók által inaugurált misticismusról s az e században keletkezett realismusról sem feledkezett meg. Igen érdekes a mű második része, melynek szerzőnk »Conclusions << nevet adott és a melyben minden egyes nép irodalmának általános jellemzesét adja. Kimutatja ama kiváló érdemeket, melyeket az illető nemzetek akár a tudomány, akár az irodalom egyes ágai körül szerzettek, valamint az egyes népek temperamentumát is. Így szerzőnk kiemeli a francziáknak szép stilusát; szerzőnk véleménye szerint ez a nép a legszónokibb. Francziaország az az ország, hol a próza a tökély legmagasabb fokát érte el. Loliée a németeket legtudósabbaknak és legelmélkedőbbeknek tartja. Ok voltak az összehasonlító nyelvészet megteremtői, de ezenkívül a történelem ép annyit köszönhet nekik, mint az exakt tudományok. - A politikai szónoklat terén az angol népet illeti az elsőség, ép úgy meg kell dicsérni nyelvének energiáját és gondolatainak erélyét. Az olasz nyelvben meg van a simulékonyság, a hajlékonyság és terjedelem. Az olasz szellemet szerzőnk szerint a vulkánhoz lehet hasonlítani, melynek akkor van csak ereje, midőn forr, ekkor tűzOszlopokat hány az ég felé és e látvány kétségkívül pompás, de mihelyt a kitörés megszünik, nem marad egyéb hátra, mint kén, láva és kavicsok chaotikus halmaza. A spanyol irodalomnak megvan a mély eredetisége, továbbá meg. van benne a hősiesség és magasztosság; költészete merész, képekkel van telve. Az orosz és egyáltalában a szláv szellemet a történetéhez, valamint a fajához való szeretet jellemzi. elég Loliée fejtegetései a mi különben francziánál ritka objektivek. A saját nemzetét különösen igen higgadtan és a tényeknek megfelelően birálja, csak midőn az orosz nyelvet és irodalmat és ezeknek a többi nemzetekre való befolyását tárgyalja, kissé túlzott. Loliée ugyanis az orosz nyelvről a következőt állítja: V. Károly római császár azt szokta mondani: Istennel való társalgásban a spanyol nyelvet, barátaival a francziát, ellenségeivel a németet, az asszonyokkal az olasz nyelvet kell használni. Ha ismerte volna teszi hozzá szerzőnk, Tolstoira hivatkozva az oroszt, akkor mindegyikkel e nyelvet használta volna. mert benne megtalálta volna a spanyol nyelv fenségét, a franczia élénkségét, a német erejét, az olasz gyengédségét és ezeken kívül még a görög és latin nyelv gazdagságát és tömörségét. Ezen állítás a mint már említettem határozottan túlzott és a francziáknak az oroszok irányában érzett nagy rokonszenve diktálhatta csak szerzőnknek. Egy másik kifogásunk, hogy Loliée nagyon keveset foglalkozik a magyar irodalommal. Igaz, hogy kiemeli a magyar szellemnek a XIX. században való újra felébredését, mely különösen Vörösmarty, Petőfi, Dóczy, Eötvös és Jókai művében jelentkezik, de ezeknek és egyáltalában a magyar irodalomnak alaposabb jellemzését hiába keressük. Habár Loliée műve nem ment minden hibától, de mégis abbeli szándékát teljesen elérte, hogy kimutassa: a gondolatok miképen jönnek létre az összes népek irodalmaiban, mikép fejlődnek és mikép végződnek; könyvével pedig szerző az összes népek között a türelmesség, a békesség és az erkölcsi összhang eszméjének létesülését akarta elősegíteni. Művétől szerzőnk teljes eredményt nem vár, hanem azt a czélt igyekezett elérni, melyet könyvének első lapján Ozanam-ot idézve, maga elé állít Il faut beaucoup de présomption pour commencer un livre destiné à l'applaudissement des hommes. Mais je ne poursuis point la gloire qui ne se donne qu'au génie, je remplis un devoir de conscience.<< Nagy önhittség kell ahhoz, kezdeményezni oly könyvet, melynek hivatása kivívni az emberek tetszését. De én nem akarom ezt a dicsőséget elérni, melyet csak a genie érhet el, én csak lelkiismereti kötelességemet teljesítettem. << Téri József. Csokonai és a latin költök. Irta Oláh Gábor. Budapest (Franklin-társulat) 1904. 8-r. 63. 1. Azon hatás kimutatásával, melylyel a külföld költészete volt a Csokonai költői fejlődésére, nem most kezd foglalkozni a magyar irodalomtörténet. Már Imre Sándor fejtegette az olasz költészet hatását Csokonaira, V. Szőcs Géza pedig ugyanerről a tárgyról külön füzetet is adott ki. Ponori Thewrewk a görög (Anakreon), Kont a franczia irók, Petz a német költők (Pyra) hatására mutatott rá, Székely György pedig »Bürger költészete és hatása Csokonaira« czimü értekezésével jutalmat nyert a budapesti tud. egyetem bölcsészeti karától. Ezekhez csatlakozik most Oláh Gábor tanulmánya s egy hézaggal ismét kevesebb van az összehasonlító irodalomtörténet terén. Szerző jól oldotta meg maga elé tűzött feladatát, sőt voltakép többet adott, mint a mit igért, mert a görög költők hatását is fejtegeti. A munka bevezetésében a latin irodalmi hatás különféle fajairól szól s helyesen emeli ki a római szellemnek a magyarra való rendkivüli hatását. A második részt az általános klasszikus vonatkozások ismertetésének szenteli s csak a harmadik fejezetben tér át az egyes költők irodalmi hatásának kimutatására. A legtöbb költő maga elárúlja, hogy kik hatottak reá, így Virág, Berzsenyi, sőt Arany is. Csokonai is sokszor utal reá; olykor a szöveghen, olykor a szöveget kisérő tudós jegyzetekben, pl. a Dorottya első könyvének mindjárt az elején e sorokhoz Hát férhet ily harag angyali szivekbe«, azt a megjegyzést: fűzi »Virgilnál: Tantaene animis coelestibus irae?« De az ilyen helyek csak figyelmeztetésül szol gálnak, hogy kiknek műveit méltassuk különösebb figyelemre hatáskutató munkálkodásunk közepette. Oláh sem elégedett meg azon helyek összevetésével, hol maga a költő utalt a kölcsönzésre, hanem fáradságos mun kával, nagy szorgalommal összeszedte még az oly helyeket is, hol a hatást csak egy hasonlat, kép vagy egyetlen szó sejteti. Értekezésének harmadik része Horatius hatásával foglalkozik; egyegy fejezet szól Vergilius és Ovidius hatásáról, mig Propertius, Tibullus és Catullus hatásáról munkája befejezésében emlékszik meg, ugyanitt szólva Csokonai Horatius-fordításairól is. Komoly szorgalmas kutatás gyümölcse ez a kis mű, mely, úgy tudjuk, doktori értekezésnek készült, de bátran elmondhatjuk, hogy meghaladja azt a niveaut, melyen a doktori értekezések rendesen állanak. A kutatás tárgya s megjelenésének ideje is szerencsésen van megválasztva : halálának évszázados fordulóján ez a kis értekezés is hozzájáruland ahhoz, hogy a nemzet jobban megértse sokáig félreértett s érdeme szerint nem méltányolt nagy költőjét. D. |